Felhasználó értékelés
- Részletek
-
Szülőkategória: Hírek
-
Kategória: Mezőhír
-
Utoljára módosítva 2016. május 29. (vasárnap) 16:43
-
Publikálva: 2016. május 29. (vasárnap) 16:39
-
Írta: Lak István
-
Találat: 1610
Foto: Bán Balázs, facebook
Lélekpróbáló idők Hercegfalván
A II. világháború után a szövetséges nagyhatalmak vezetői az ún. potsdami konferencián (1945. július 17-étől augusztus 2-áig) állapodtak meg a Németországra vonatkozó rendezés számos kérdésében, például az Európában élő németek áttelepítésében. A Kárpát-medencéből több százezer ilyen nemzetiségű lakost üldözték ki otthonaikból: közülük sokat a Felvidékről, Erdélyből és a szerbiai Bácskából. Kis országunk mai területéről közel kétszázezer svábnak kellett elhagynia szülőföldjét.
Hazánkban ez a folyamat Budaörsön kezdődött 1946. január 19-én, és Hercegfalván ért véget 1946. május 27-én. Fejér megyében csak Etyek községből hurcoltak el több embert, mint szeretett helységünkből. Az akkori Nádor, azaz a mai Kinizsi utca egy részének az érintettjeiről, konkrét sorsukról név szerint olvashatnak a következő számunkban.
1945-46 telén Csehszlovákiából a Szudéták környékén élő németeket is elüldözte a potsdami megállapodás: kétmillióan voltak kénytelenek elhagyni szülőföldjüket. Ennek súlyos gazdasági és társadalmi következményeit a szövetségi állam évtizedeken át sem tudta kiheverni. Helyükre sürgősen tízezernél is több magyart kényszerítettek keleti határukról. Utaztatásuk embertelen körülmények között zajlott: télvíz idején fűtés és mellékhelyiség nélküli marhavagonokban, az idős, beteg embereket sem kímélve. Közülük egy nénike azt kérte, hogy egy zacskó földet magával vihessen, melyen majd a koporsóban a feje nyugodhat.
A többi volt csehszlovák nyelvtestvérünkre más sors várt: 1947. április 12-én kezdődött el és 1949-ig tartott a mintegy 120 000 magyar ajkú lakosság átköltöztetése országunk különböző tájaira, és főként az egykori, általunk ismert és szeretett, gyakran rokon németek üresen hagyott lakásaiba. Így természetesen beilleszkedésük nem volt Az 1946-ban kitelepítettek adatait a Fejér Megyei Levéltár őrzi (8000 Székesfehérvár, Kikindai utca 3.), melyet hetven évre titkosítottak. Az érdeklődők 2016 júniusától részletes tájékoztatást kérhetnek az intézménytől.
Hercegfalva közterületeinek a neve 1946-tól néhány évig nem változott. Akkoriban a főutca kápolnától kelet felé, az Újfaluig Erzsébet királyné előtt tisztelgett. Az ezt keresztező három pedig: az „Első”, a „Középső” és a Sár utca” volt. Az „Első utca” északi részét hivatalosan Eötvös Józsefre keresztelték, a délit pedig Nádorra. A főutcát az ezredforduló óta József nádornak hívjuk. A keresztezőkre a mai használat: Kinizsi, a következő Vörösmarty, a harmadik pedig Kossuth utca.
2004. május 30-án Deák Gyuláné nővéremmel megkíséreltük összeállítani a Nádor utcából kitelepítettek névsorát. Eszerint a mai Kinizsi utca páratlan oldalán kezdjük a felsorolást. A 79-es szám alatt lakott Goldcsmidt suszter a feleségével és gyermekeikkel: Károllyal, Gézával és Gyulával (aki osztálytársam volt). A 83-as házból hurcolták el Elszásszer Mihályt és nejét, Fürstahl Katalint. Gyermekeik nevére sajnos már nem emlékszünk. A mellettük lévő telek Tell Józsefék otthona volt. Az ez utáni szám alatt élt Hollai János, kinek párja Redl lány volt, és gyermekükkel,
Jánossal osztálytársak voltunk. Kicsivel továbbhaladva lakott a Ruppert család, közülük Károly fiuk maradt meg bennünk.
A régi csendőrség mellett, északon Treml Gyulára emlékeztünk. Tőlük délre, azaz a 93-as épületből telepítették ki Feth Karolinát és Feth Annát. A 99. telken Horváth Mihályék családi fészke állt. A feleség Peidl Mária, gyermekeik: Mihály és Mária (aki szintén osztálytársam volt). A 101. telek a köztiszteletben álló Molnár Lajosék otthonául szolgált, akik nem svábok. A közismert és szeretett család gyakran segítette két cséplőgépjével falunk gazdálkodóit.
A 103.-as volt a mi szülői házunk. A 105. szám alatt élt Harer János és neje, Böhm Erzsébet gyermekeikkel: Máriával,Mihály és János. család 1943-ban új házat épített, ám a következő év őszén Jánossal és Irénnel. A 107-es telken működött helységünk egykori malma. A 111. szám alatt lakott Szautner János, kinek a párja Gáspár lány volt. Gyermekeik Ferenc, Németországba menekültek a szovjet csapatok elől. A 111. alatt ma a reformátusok temploma működik. A 113-as épületből telepítették ki Györfi Márton családját, kinek gyermekei: Teréz, Márton, István és Erzsébet. A 115. telken Bauer Józsefék családi tűzhelye állott. A feleség neve Fürstahl Erzsébet, gyermekeiké József, Erzsébet és Teréz. A 117. alatt lakott Troppert József és neje, Pos Anna. Gyermekeik: József, István és Anna.
A mai Kinizsi utca páros oldalával folytatjuk. Az 50-es házból hurcolták el Klicsné Virág Józsát a férjével és népes családjuk egy részével. Az 58. telek volt az otthona Müller Józsefnek és párjának, Edl Teréznek. Fiaik: István és József. A 60. szám alatt élt Neuman József és családja. A 62-es épületből telepítették ki Pauer Jánost, feleségét, Gemeinwieser Veronikát és gyermekeiket: Veronikát és Jánost. A 64. telken Feth Istvánék családi fészke állott. A nej Virág Katalin, gyermekei: István és György. A 68. szám alatt lakott Ábele Ferenc a párjával, Gáspár Máriával és gyermekeikkel: Ferenccel, Károllyal, Máriával és Annával. A 70-es házból hurcolták el Klics Jánost (a fináncot) a famíliájával. A két gyermeket Jánosnak és Máriának hívták. A 72-es telek vége Simon suszter és családja otthonául szolgált. Eleje pedig Wurst Ferenc famíliáéul. Gyermekei: Katalin, Mária és Anna. A 74. szám alatt éltek Edl Ignácék. A 76-os alól az ún. „fekete” Klicséket telepítették ki. A 78. telken Simon Ferencék családi fészke húzódott. A feleség Wittmann Teréz, a gyermekeik nevére nem emlékszünk.
Az említett szakaszról 25 családot kényszerítettek külföldre. Ha elindulunk a mai József nádor utcától déli irányba, akkor a jelenlegi Vörösmarty utca jobb oldalának közel a végén laktak egykor Harer Istvánék. Ábele nagyszüleimnek négy lánya volt, közülük Ábele Hilda 1913. szeptember 3-án jött a világra, 2004. szeptember 11-én távozott az élők sorából a németországi Gänfelden nevű faluban. E néném és Harer István (USA, 1909. febr. 28. – Gänfelden, 1986. okt. 8.) 1930. február 10-én kötöttek házasságot. Egy lánnyal ajándékozta meg őket a sors, Harer Máriával 1930. szeptember 29-én, aki 1957-ben ment férjhez egy Soroksárról kitelepített emberhez, Napholc Mátyáshoz. Párja 1928. december 3-án Soroksáron látta meg a napvilágot, 1987. áprlis 28-án Gänfeldenben hunyt el gyermektelenül, neje pedig ugyanitt 2002. november 28-án. 1947 őszén Hilda néném férje, Harer István hazakerült az orosz fogságból, Ábele nagymamáméknál lakott. 1948 márciusában harmadmagával már a lezárt nyugati határon át szökött meg előbb Ausztriába, majd tovább a családjához. Végül is többhetes kalandos út után elérte feleségét és lányát az otthonukban. E sógorom élete is tipikus XX. századi történet. Ő Amerikában született, Hercegfalván teltek gyermek- és ifjúévei, a II. világháború végén Ázsiában fogságba kényszerült, végül kiérkezett a szeretteihez Németországba, és már ott alussza örök álmát.
A mai Kossuth utca déli részének a jobb oldalán laktak Ábele nagyszüleim másik lányáék, Ábele Annáék. Anna 1921. október 22-én jött a világra, 1939-ben Müller Gyula (1913–2008) neje lett. Három gyermekük élte meg a felnőtt kort: 1940. március 3-án érkezett Müller Gyula, 1941. május 12-én Anna és 1947. január 26-án már Dagersheim községben, Németországban pedig Mihály, aki 2014-ben elhunyt feleségével, Elfriedevel részt vett a mi esküvőnkön Mezőfalván. Müller Juliska 1943 júniusában látta meg a napvilágot, de még pici korában távozott közülünk. Édesapjuk 2008. március 3-án halt meg.
A következő személyek mind Hercegfalván jöttek a világra, és német földön haltak meg. A tőlünk 1946-ban Németországba kitelepítettek közül ma már csak a Müller család József nevű tagjával tudok magyarul beszélni. Müller József 1935-ben született. Édesapja Müller József (1907–1987), édesanyja Edl Teréz (1915–2002). Az apa két öccse Gyula és Gotfried. Előbbi, id. Müller Gyula (1913–2008) felesége édesanyám legfiatalabb húga, Ábele Anna lett. Utóbbi, Müller Gotfried (1923–1944) Nagyvárad mellett egy katonai baleset után tért meg a Teremtőhöz. A három Müller fiú édesapja, Müller István is Németországban idősebb korában távozott az élők sorából. Müller József (1935) édesanyja, Edl Teréz, az Edl testvérek legfiatalabb tagja, rajta kívül hat testvére érte meg a felnőttkort. Visszatérek a velem egyidős Müller Józsefre, akit Németországban, 1946 augusztusában egy húggal ajándékozott meg a sors: Müller Terézzel. Ő egy német férfi neje lett, és egy fia és egy lánya született. Terézék egy, a bátyjáékhoz közeli helységben laknak. Amikor 1956 nyarán hazalátogatott Müller József, megtudta, hogy én elveszítettem a látásomat. Ezért felkeresett, ami nekem igen jól esett. Az ő felesége egy német hölgy, Ursula (1935–2012) lett, öt unokájuk van a három fiuktól: Tamástól, Istvántól és Márktól. Említettem már, hogy a kitelepített Müller Józseffel tartom a kapcsolatot. Egy telefonbeszélgetésünk során tőle tudtam meg, hogy közös, kedves unokatestvérünk, ifj. Müller Gyula életének 73. esztendejében, 2013. február 9-én távozott közülünk. Anna húgommal arra készültünk, hogy elutazunk a temetésére, de bizonyos körülmények
következtében ez nem valósulhatott meg. Ezen a napon településünkön gyászmisét tartottunk, és három alkalommal is szólt az emlékére templomunk harangja. 1946. május 27-én este vitték el Hilda nénémet, a lányát (Harer Máriát) és Harer sógorom szüleit (akik akkor már túl voltak 70. életévükön), valamint Annus nénénket két kis gyermekével és férjével, Müller Gyula sógorommal és annak a családjával együtt.
Az Újfaluban a Bem utcában éltek keresztanyámék. Wurst Borbála férje Gemeinwieser István lett, az ő két gyermeküket Juliannának (1929) és Istvánnak (1935 – 2001, Grafenau, Németország) hívják. Nekem és minden testvéremnek Gemeinwieser Istvánné volt a keresztanyánk, akinek férje 1943-ban hunyt el katonaként, valahol az északkeleti Kárpátokon túl esett el a harcok során. Keresztanyám 1910. április 6-án látta meg a napvilágot, és 1998. január 5-én tért meg az Úrhoz Grafenauban, Németországban.
Szeretett rokonainkat 1946. május 27-én este vitte el a vonat a messze, idegen, német földre. Mi, gyerekek már délután elbúcsúztunk tőlük, a vasútállomásra csak a szüleink mentek el. Ők mesélték nekünk, hogy a vonat indulása előtt elénekelték az Elindultam szép hazámbul kezdetű népdalt (melyet Bartók Béla a Gyula melletti Benedek pusztán gyűjtött 1906 nyarán, és melyről köztudott, hogy a hazánkat elhagyni kényszerülők himnuszává vált). E rokonaink és más kiüldözöttek május 27-én reggel elmentek a templomba, és utána a plébánián megkapták a keresztlevelüket. Annak a napnak a fájdalmát igazán csak ők érezhették át.
Ezzel az írással kívánok tőlük is és Mezőfalva újságának (melyben az évtizedek során elég sok cikkem megjelent) tisztelt Olvasóitól is elköszönni. Bár a közeljövőben megjelenő könyvem bemutatóján még személyesen találkozhatunk.
Lak István
